Hírek:

A humor pszichológiája, I. rész

„Nevetni annyit jelent, mint mélységesen élni.”
Kundera: A nevetés és felejtés könyve

A humor és a nevetés életünk fontos része. Meghatározza világszemléletünket, nehéz vagy épp kínos szituációkon segíthet át. Feszültségoldó és derűfakasztó hatása van, a stresszel vagy krízishelyzetekkel való megküzdésben szintén kifejti hatását. Az emberi kapcsolatainkat is befolyásolhatja, hiszen a legtöbb embernek szüksége van a humorra, akár ő az alanya ennek, akár a vele interakcióban lévő személyről legyen szó. Átitatja mindennapjainkat, megszínesíti a szürke hétköznapokat. De mi van akkor, ha ez a hétköznapiság kitűnik, és nyilvános helyen történik? Ha a médiában, program- és hivatásszerűen „űzik” a humor iparát?
A mosoly és nevetés mélyen ösztöngerjedésű, biológiai gyökerű, genetikailag kódolt, egyszersmind magasröptűen humán érzelemkifejező, kommunikációs jelenség. Természetes születési helyük az emberi közösség. A mosoly a nevetés előszobája. Mindkettőhöz általában kellemes érzések kapcsolódnak, noha széles érzelmi spektrumot foghatnak be - pl. kínunkban is nevethetünk, a kinevetés pedig kiközösítés értékű lelki fájdalmat okozhat. Egyes afrikai hegyi törzsek például kinevetik az éhezéstől összeeső, haldokló társaikat, ezzel utasítva el a rájuk is váró halál árnyékát. „… a humor, a humorosság relatív fogalom. Függ a kultúrától, az iskolázottságtól, nemtől, életkortól, személyiségtől, de még a hangulattól, a pillanatnyi egészségi állapottól is. Ráadásul olyannyira összetett, hogy számos kutató már mindent humorosnak vél, ami csak nevetésre ingerli az embert.” Ugyanakkor „a nevetés, a jókedv kiváltó oka a megértés és elfogadás érzését is indukálja az emberben.” A nevetés társas szabályozottságát példázza az is, hogy a nevettetés sokágú professzióvá vált. Sőt a nevettető műfajok is differenciálódtak. Az ember megszólításának életkorok szerinti műfajai is elkülönülnek.

Nevettethet a bohóc, a komikus, a humorista, a parodista, a komédiás. Nevethetünk a komikumon, vígjátékon, bohózaton, burleszken, humoreszken, paródián, tréfán, szójátékon, viccen, élcen, irónián, groteszken, szarkazmuson, és élvezhetjük a bábszínészek, a bohócok, a komédiások, a parodisták, a kabarészínészek, a hivatásos komikusok, a nagy nevettetők produkcióit. Ennek fényében a kétrészes, folytatásos cikk  témája a humor általános és pszichológiai bemutatása/összefoglalása, valamint a humoristáknak mint a humor hivatalos képviselőinek a (személyiség)lélektana. Hiszen az ő segítségükkel a humort egyszerre adjuk és kapjuk, mivel a rádiókabarék és a Showder klub műsorai, a fellépők vicces történetei felvidítanak és képessé tesznek humorizálni, segítenek derűsen tekinteni az élet apró, hétköznapi helyzeteire. A két egybefonódó témát összekapcsolva kijelenthetjük, hogy a humort nevezhetjük antidepresszánsnak, a humoristákat pedig civil lélekgyógyászoknak.

A humor összetett kognitív folyamat, amihez fontos, hogy jó érzés kapcsolódjon. Olyan cselekvés, beszéd vagy írás, ami örömöt vált ki, valamint ennek a produkálása és érzése. Összefügg az érzelemkutatással, univerzális, vagyis kulturálisan meg van határozva az, hogy ki, mikor, hol, min nevethet. Alapvetően a játékhoz köthető, hiszen a humorizálással a játékosságot fejezzük ki, ráadásul egy bizonyos fokú relaxált állapotot is előidéz. Négy összetevőből áll: a társas kontextusból – tehát, hogy valaki produkálja a humort, a másik fél pedig megérti -, kognitív – perceptuális folyamatokból, jókedvből és örömből, valamint érzelemkifejezésből (nevetés).

A humornak kommunikációs szempontból több formája van. A cikk témája az első, vagyis az egyirányú humor, amikor mi passzív befogadók vagyunk. Ehhez köthetők a rádiókabarék és a Showder klub is. Emellett van az interperszonális humor, amikor a beszélgetés folyamán, önmagában, spontán módon jelenik meg. Ehhez kapcsolódik a spontán beszélgetés-beli humor, s beszélhetünk még a nem szándékolt humorról. A humor számos funkciót foglal magában. Egyrészt a jó érzés kognitív funkcióit szolgálja, hiszen hatékonyabb gondolkodást idéz elő, egészségmegőrző hatású (negatív érzések pozitívakká való átalakításának igénye, szükségessége). Másrészt a társas kommunikációs befolyásolást segíti elő – itt az iróniáé a főszerep, harmadrészt a szorongásoldásban és megküzdésben is szerepe van, ahogy a bevezetőben olvashattuk. Az is logikusnak tűnik, hogy a humor egyfajta bizalmasságot rejt magában. Hiszen nem tréfálkozunk akárkivel. Ha valakivel elkezdünk humorizálni, az egyfajta toleranciát, szimpátiát, barátságot és/vagy szeretetet foglal magában.

Elsőként, a pszichológia előtt, a filozófusok foglalkoztak a humorral tudományosan, majd az 1930-as években Gordon W. Allport, az átfogó személyiségpszichológiai elméleteiről híres amerikai pszichológus kijelentette, hogy a mentális egészség elengedhetetlen feltétele. A pszichológia minden fő ága, tehát a pszichoanalízis, a kognitív pszichológia, a szociálpszichológia, a fejlődéslélektan és a személyiséglélektan is véleményt formált a humorról.
A pszichoanalízisben Sigmund Freud foglalkozott először a humorral, ezért őt és az ő elméletét érdemes megemlíteni. Az osztrák neurológus és pszichiáter a humor/vicc és a tudatalatti viszonyára helyezte a hangsúlyt. Írt egy vicctanulmányt, melyhez zsidó vicceket gyűjtött össze. Ez a tanulmány a libidóelmélet kialakításának egyik fontos állomása, hiszen úgy tekintett a humorra, mint a fölös energiák levezetésének egyik formájára. Ő különítette el a viccet, az élcet és a humort, vagyis a vicc más ember felé irányul, a humor pedig saját magam felé. Az én ezenkívül fenntartja az örömelvet (az örömszerzésnek és a fájdalom elkerülésének igénye) a humor által. A kritikusainak viszont túl intrapszichés volt az egész elmélet, ahogy ez az egész pszichoanalitikus megközelítésre igaz, hiszen csak az egyénen belül vizsgálódtak, miközben az interperszonális oldal is jelen van. Ennek ellenére azonban a pszichoanalitikus elméletek nagy erénye a humorkutatásban az, hogy a humor mint védekezési mechanizmus megjelenéséhez hozzájárultak.

A kognitív nézőpont képviselői úgy írták le a humor folyamatát, hogy az adott információ aktivál egy sémát (az egyének összes tudása a világról), de a poén nem illik bele ebbe a sémába. Ezért egy másik séma keresésére késztet, ami ellentmond az előzőnek, így a poén is a helyére kerül. Vagyis az inkongruitás (össze nem illőség) elméletének felel meg a folyamat. A humor a kognícióra (az észlelést, érvelést és emlékezést felölelő gondolkodási folyamat) hat, a következőképpen: egyrészt a humor a kreativitás egy formája is, hiszen perspektívaváltást igényel, másrészt az emlékezésre is hatással van. Ezek a leglényegesebb pontok a kognitív humor-megközelítésben.

A szociálpszichológia több általános érvényű gondolatot adott a humorkutatáshoz. Egy szociálpszichológiai elméletalkotó, Mulkey állapította meg azt, hogy a kommunikációnak két formája van: a komoly és a humoros. Ezek különböző szabályszerűségek által valósulnak meg. A kommunikáció során konzisztensnek és koherensnek kell lennünk, valamint az ellentmondásokat és a kétértelműséget kerülnünk kell, ám az evolúció során kifejlődött egy olyan mód, ami ezeket kezelni tudja. Ezáltal a humor és a viccek is megfelelő kommunikációs közegbe kerültek. A humor interperszonális funkcióit is kiegészítették: a csoportkohézió és csoportidentitás erősítésében, a társalgás kezelésében is fontos szerepet játszik, valamint a társas észleléssel és személyközi vonzalommal is összefügg. Az ugratással egy időben provokálunk, és valami negatívra hívjuk fel a figyelmet. Az intim kapcsolatokra is hatással van, hiszen a pozitív érzelem kifejezésével egymás iránt (pl. humorral) nő a kapcsolat stabilitásának valószínűsége. A nemek közti különbségek a humorhasználatnál is megjelennek, hiszen a férfiak viccelnek általában, a nők „csak” odaadó közönség.

A fejlődéslélektan azt veszi alapul, hogy már kisgyerekkorban is gyakorivá válik a társakkal való nevetés. 5 évesen megjelenik a szándékmegértés, tehát verbális ingereken és az ugratásokon is nevetnek már, óvodáskorban pedig szinte azokat a típusú nevetéseket produkálják, mint a felnőttek: kommunikáló nevetés, csukló nevetés, ritmikus nevetés, sikító/visító nevetés. Paul McGhee amerikai pszichológus négyszakaszos modelljét is érdemes megemlíteni ennél a megközelítésnél. Ő Jean Piaget svájci pszichológus, fejlődéslélektani elméletét veszi alapul, de a legelső, szenzomotoros szakaszt kihagyja, és a fejlődést másfél éves kortól indítja. Ez az inkongruens cselekedetek tárgyakkal. Itt azon nevet a gyerek, ha nem megfelelően használja ő vagy valaki előtte a tárgyakat. 3 éves kortól, a második szakaszban az vált ki nevetést a gyerekből, ha inkongruensen címkézi a tárgyakat és/vagy az eseményeket. Ez már szándékosan történik. A 3. szakaszban, a 3. életév végétől fogalmi inkongruitás jelenik meg, vagyis a tárgyak egy vagy több tulajdonságát címkézik félre, ami okot ad a humorra. Az utolsó, negyedik szakasz a többszörös jelentések szakasza, ami 7 éves kor körül jelenik meg. Ekkor már a kétértelműséget és a többértelmű szavakat is felismeri, valamint megérti a logikai konzisztenciákat.

Társas helyzetekben a megküzdés és kötődés erősítésére, valamint a fenyegető helyzetek feloldására is használják a gyerekek a humort, ezenkívül genetikai és családi meghatározottsága is van a humornak. A humor változik életünk során: megértése csökken, értékelése nő. Ez azzal magyarázható, hogy ahogy idősödünk, egyre konzervatívabbak leszünk, így konzervatívabb humorra is „vágyunk”.


Forrás:
Bagdy Emőke (é.n.): Vitalitásgenerátorok. Szubjektív jóllétérzésünk erősítésének és egészséggondozásunknak természetes eszközei.
Bagdy Emőke – Pap János, dr. (2004): Gondolatok a nevetésről. Psychiatria Hungarica
Pap János, dr. (2010): Humor, ember, evolúció. A humor eredete, nevetés.

Cimkék: humor

Szólj hozzá

Hozzászólás írásához jelentkezz be!

Hozzászólások

Még senki nem szólt hozzá, legyél te az első!

Profil








Cimkefelhő